.

2011. április 11., hétfő

A szülés

Annak, aki bírja az ilyesmit...

Szóval úgy kezdődött, hogy már egy ideje vigyáztam, hogy mindig jól kialudjam magam, hátha másnap szülök, és akkor csütörtökön este buliztam és

péntek este kicsit gyanús lett, hogy mintha rendszeresek lennének a jóslófájások,

és hajnali négykor 7 perces fájásokra ébredtem (ez azt jelenti, hogy 7 percenként fél-egy percig görcsöl az ember hasa), és egy idő után észrevettem, hogy valami szivárog, gondoltam a magzatvíz. Betelefonáltam a szülőszobára, ahol a szülésznőm vette fel, és mondta, hogy azonnal menjünk. Persze nem voltam összepakolva, szerencsére már volt egy zsák kimosott babaruha, uh amíg az anyut vártuk, a fájások között még sikerült néhány babazoknit is összepárosítanom.

A kórházban kiderült, hogy nem is magzatvíz, csak nyákdugó (ez a méh kupakja), menjünk haza, lehet, hogy csak hetek múlva szülök (elvileg még volt nyolc nap). Azért mielőtt hazaengedtek volna, még másfél órát cétégéztek (az egy gép, ami nézi a magzat szívhangját, és szeretnek rajta jó sokat parázni). A kórház felé - a fájások között - még röhögcséltünk, hazafelé, mint egy vert sereg.

Otthon Marci kivitte Sárust a játszótérre, hogy tudjak egy kicsit aludni, és csodával határos módon (vagy annak a két magnéziumnak a hatására, amit a csütörtök esti Telefondoktor előadásból okulva vettem be) pont arra az órára kicsit ritkultak a fájások, így - a fájások között - tudtam egy kicsit aludni.

5 perces fájásoknál kellett volna visszamenni a kórházba, uh délután már eléggé idegesített, amikor az egyre erősebb fájások változatlanul 6-8 percesek voltak. Aztán egyszercsak pikkpakk felgyorsultak az események. Még szerencse, hogy Sárus járt velem terhestornára, így picit sem volt meglepve, hogy időnként labdára pattanok lélegezni. Mire ijesztő lettem, már a kocsiban ültünk.

Amikor a kórházba értünk, 8 centis volt a méhszáj (10 a max, akkor kezdődik a kitolás), de még kellett csinálni egy ctg-t, és egyébként sem volt szabad szülőszoba. Mire a szülőszobába értünk már nagyon szenvedtem, és a vajúdás végéből csak arra emlékszem, hogy azt mondogatom, hogy ez nagyon rossz, és fel vagyok háborodva, hogy múltkor nem volt ennyire durva (nyilván ugyanolyan durva volt, de az ember utólag max gondolatfoszlányokra emlékszik, a fájdalomra nem). Aztán egyszercsak lekönyököltem az ágyra (alternatív szülőszoba franciaággyal), a többiek valahogy felsegítettek, és beraktak a mellkasom alá egy nagylabdát, szóval így félig négykézláb Léna hipphopp kipottyant, szinte élveztem is a kitolást, pedig Sárusnál pont az volt a parás rész. Ja, és még volt burokrepesztés is, de hogy mikor és miért? Megúsztam egy minimálsérüléssel, gátseb nélkül, furcsa volt, hogy a szülés után néhány órával már állni, járni, szinte még ülni is tudtam, amíg Sárussal ez még hetekkel később sem volt triviális. Persze a második szülés mindig könnyebb, de azért az sem mindegy, hogy a szülésznő felküld-e a szülőágyra, és hogy az orvos paráztat vagy ölelget.

És az eredmény:
Másfél órásan
Szűk egy naposan

4 megjegyzés:

Névtelen írta...

Látszik mennyi felesleges időnk van mind a kettőnknek, most tudom meg hogy nem fekve szültél, pedig már jóval előtte beszéltük, hogy itt nem is muszáj. :))

Névtelen írta...

És a másfélóráson még az a gondterhelt újszülöttfeje van, gyönyörű :))))))))

julo írta...

jo volt olvasni :)

Kispiskóta írta...

Gratulálok, és örülök, hogy ilyen jól ment minden.